Úgy érzed, nincs kiút?

"Baromira feszít. Szorongat. Nem hagy nyugodni.
Ennek sose lesz vége. Semmi se segít.
Senki se ért meg. Csapdába estem.
Minden hiába."
És minél jobban leköti ez gondolatainkat, kitölti érzéseinket, annál jobban lehangol. Elfolyik az erőnk, és elfogy a remény.
Pedig a helyzet az, hogy 2 válasz lehetséges. Vagy tényleg nincs kiút, vagy van, csak még nem találtuk meg.
Vegyük az elsőt. Ha tényleg nincs kiút.
Bizonyos értelemben ez a nehezebb. Bizonyos értelemben viszont végtelenül egyszerű. Mert ha egy helyzet olyan, amilyen és tényleg nem lehet rajta változtatni... akkor milyen opció marad? Ha őszinték vagyunk ilyenkor, ha nem álltatjuk magunkat, ha szembenézünk ennek a kérlelhetetlen voltával... akkor egyetlen észszerű választás marad. Elfogadni. És amint elfogadás van bennem, megszűnik a küzdelem, megszűnik az őrlődés, megszűnik a szorongás. Elfogadás - a legegyszerűbb varázslat. Ez persze jár egy csomó nehéz érzéssel, fájdalommal, félelemmel, gyásszal, de (ha nem hadakozunk ellene, hanem csak fogadjuk, akkor) végezetül megnyugvást hoz. Tulajdonképpen ilyenkor nem a helyzetből van kiút, hanem a hozzá kapcsolódó őrlődésből - a félelemből, a szorongásból, a tehetetlenségből. Méghozzá egyenest a nyugalomba és az elfogadásba. Nem is olyan rossz csere, nem igaz?
A másik eset, ha van kiút, csak még nem találtunk rá.
Mi lenne, ha bevetnénk itt is ezt a fentebb említett csodaszert, az elfogadást? Ahelyett, hogy éjjel háromkor azon pörögnénk, hogy mit, hogyan kéne, miként vagyunk képtelenek rá, és az "A", a "B" és még a "ZS" tervünk is zsákutca... ehelyett megkeresnénk magunkban azt a helyet, ahol el tudjuk fogadni, hogy még nincs meg a megoldás. Ez az a pont, amikor nem lefelé rántjuk magunkat az energetikai és érzelmi spirálban, hanem feladjuk. "Én nem tudom a választ. Ugyanazokat a köröket futom, nyilván nem hoz új eredményt. Én itt még nem tudom a megoldást." Ez a pillanatnyi helyzet elfogadása. És ha őrlődés helyett valóban megtalálom magamban az elfogadást - és nem, nem a végső kiúttalanságot, csak a pillanatnyi választalanságot fogadom el - akkor ott nyílik egy pici kis tér. Fellélegezni, kiengedni, lelazulni. (És ha tényleg éjjel 3 van, akkor elaludni.) Mert amikor feladjuk, olyankor FELadjuk. Az olyan, mintha hátrébb lépnénk. Nem csupán a belső feszültség enyhül, nem csak a lefelé húzó örvény enged ki a szorításából, de új rálátást, új nézőpontot is találhatunk. A Kegyelemnek tere lesz megmutatkozni. Talán álmodunk, talán úgy ébredünk, hogy beugrik a megoldás. Talán lelazulunk annyira, hogy elszakadjunk korábbi gondolati sémáinktól és egy kis csavarral mást is észrevegyünk, mint addig. A kiút magától megmutatkozik, ha megszakítjuk érzelmi kiszolgáltatottságunkat a helyzetnek.
Jobban szemügyrevéve a két eshetőséget, mindig van kiút. És a kiút mindig bentről indul. Mert bent szabadság van. Nyugalom van. Teljesség van.
Persze ehhez meg kell tanulnunk odafordulni az érzelmekhez, meg kell tanulnunk átélni, meg kell tanulnunk elviselni, meg kell tanulnunk átengedni magunkon. De érdemes, mert utat mutatnak, ha jól értjük őket.
A Belső utazás egy egyszerű, nemes, tiszta módszer.
Próbáld ki! Szeretettel várunk!
Egyéni utazáshoz keresd akkreditált Belső utazás kísérőinket:
Ha nem csak kipróbálnád, de meg is tanulnád, gyere el tanfolyamainkra: